Bejelentés



kismagyarfocilaz
"Hosszú útra mentem, de itt közel járok..." (HBB)

MENÜ








Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Szavazás


Krúdy Gyula bátyánk írásaiból (kezdőknek, haladóknak egyaránt)

2011. február 24. Szép Ernő „Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete, s az olyan lett, mint mindazoké az egyforma szabómestereké, akik valahol letelepednek, és ott maradnak, és mindennemű javítáűst és vasalást jutányosan elvállalnak.”(Jóska halála és élete) Az Alexandrában 600, ismétlem, hatszáz forintért kapható Szép Ernő válogatott novellái. A Noran kiadása, gyönyörű kivitel, majd négyszáz oldal, a könyvjelző egy képeslap, mondom, kivitel előtt le a kalappal, na de nem amiatt ragadtunk tollat. Még csak nem is a 600 forint miatt. A 600 forint azonban mégiscsak meglepő, ugyanis – nem gondoltam volna – ezért a pénzért hibátlan, hamisítatlan extrém metált kapunk. 1. A balul sikerült találkozás. Szép Ernőnek addigi életemben csak a nevét hallottam, soha nem lelkendezett senki érte. Akkor megjelent egy válogatott verseskötet, gondoltam, megveszem, aztán az első verstől, ahol a könyv kinyílt, a Furulya címűtől egész egyszerűen röhögőgörcsöt kaptam. Talán az életmód miatt, hogy minden hétvégén iszogatás vagy kemény ivás, szórakozóhelyekre járás, lehet, hogy amiatt, de attól a verstől jött a röhögőgörcs, Szép Ernő kötet félrerak. 2. Az elcsodálkozás Néhány Tandori művet olvasgattam, s egészen le voltam döbbenve, hogy Tandori milyen hihetetlen hévvel, micsoda szuperlatívuszokban beszél Szép Ernőről. Újra elővettem hát a verseskötetét, főleg azokat a verseket, amiket Tandori emleget, még egy regényt is elolvastam, de még mindig nem éreztem, mi az az elementáris erő. 3. Ne cifrázzuk: most tehát… A helyzet ma: Még csak hat elbeszélést olvastam el a válogatott novellákból, de padlóra küldött. Elképesztő. Nagyon rövid elbeszélések, félelmetesen pontos képek, figurák, élethelyzetek, és mindegyik novellában valami olyan megdöbbentő megfigyelés, kép, olyan elemi erejű balegyenes arcba, agyba, amilyen éleslátásért más szerzőknél sokszor kétszáz oldalt kell ledarálni. Pártot nem fog a szerző, több szereplő esetén nincs jó és rossz, mindenkivel azonosulni tudunk. A dolog valahol borzasztóan szomorú, de nem olyan kuplésan, olyan Szomorú vasárnap-osan szomorú, hanem fenségesen. Brutálisan komoly. Brutálisan kemény. Ráadásként a Furulya című vers, ami annak idején eltántorított: (Az ötödik versszakon még ma is betojok a röhögéstől.) Milyen szép, Milyen szép, Milyen szép is lehet az élet, Milyen kár, Milyen kár, Milyen kár hogy én csak henyélek Milyen jó, Milyen jó, Milyen jó szerelembe esni, Milyen rosz, Milyen rosz, Milyen rosz tétova keresni. Milyen szép, Milyen szép, Milyen szép a virágos reggel, Milyen kár, Milyen kár, Milyen kár hogy sose kelek fel. Milyen jó, Milyen jó, Milyen jó a hajóra szállni, Milyen rosz, Milyen rosz, Milyen rosz a parton mászkálni. Milyen szép, Milyen szép, Milyen szép a négyes a bálban, Milyen kár, Milyen kár, Milyen kár hogy a falnál álltam. Milyen jó, Milyen jó, Milyen jó megfogni a lepkét, Milyen kár, Milyen kár, Milyen kár, akik elengedték... http://epa.oszk.hu/00000/00022/00089/02781.htm Az ötödik versszakot annak idején át is írhattuk volna így, a nagy diszkóba járások közepette, hogy: Milyen szép, milyen szép, milyen szép a négyes a bálban, Milyen kár, milyen kár, milyen kár hogy a falnál hánytam. 2010. november 16. Jack Kerouac mestere - Thomas Wolfe: Az időről és a folyóról „Run, rabbit run, dig that hole get the sun And when at last the work is done Don’t sit down it’s time to dig another one…” Pink Floyd: Time A nyári, nagyszerű Kerouac kaland után - mely óta meggyőződésem, hogy az Úton a leggyengébb mű – úgy döntöttem, megnézzük milyen a tanítómestere, Thomas Wolfe. Úgyhogy antikváriumból beszereztem a több mint ezerkétszáz oldalas művet: Az időről és a folyóról. (Európa Könyvkiadó, 1968) Elképedtem. Teljesen beazonosítható, hasonló a technikája, hasonló a világlátása, hasonlóan gördülnek rendszeresen a vonatok egyik helyről a másikra, suhannak az amerikai kontinens tájai, és jó értelemben nagyon amerikai. (Vagyis a gyermek lefegyverző naivitásával bombázza kérdésekkel a civilizációt.) Hasonló a technikája, hasonló az emberábrázolása, és hasonló a súlyozási technikája is: konkrét helyeken látszólag létfontosságú dolgok, párbeszédek kontextusból kiemelésével mutatja meg jelentéktelenségüket, talmi voltukat. Még csak a könyv első harmadánál járok, de meggyőződésem, hogy Kerouac Wolfe.-tól örökölte az írói imperatívuszt: „a mindenséghez mérd magad!” alapállását. És fő motívumait is Wolfe-tól vette át, Wolfe-tól tanulhatta. Kerouac ugyanis véleményem szerint két dolgot akart legyőzni életében: 1. A tettetést, színlelést, sznobizmust. (És itt megtaláltam a kapcsolatot a Zabhegyezőhöz, meg a későbbi diákmozgalmakhoz, (beleértve a fiatalság beat és rockzenéjét) hisz lényegében mi más lenne mindnek a célja - akár Párizs utcáin, akár kommunista rendszerbeli építőtáborokba járó diákság körében kapjon hangot- mint az őszinteség. 2. Az elmúlást, a mulandóságot. Az első meccset hozta, a másodikat elbukta. Tekintve, hogy milyen gigantikus ellenfelekről van szó, a kettőből egy nyert meccs azért nem is olyan rossz arány. Nem agyalok én itt tovább, következzék két-három idézet. Az első kettő után az a megdöbbentő benyomása támad az embernek, hogy Jack barátunk megértette a wolfe-i leckét, és életével, életvitelével, a gyakorlatban akarta megvalósítani azt, amit mestere kérdések formájában vetett fel. (A második idézet gyötrő kérdéseiből még az is elég gyorsan levezethető, hogy Kerouac hogyan talált rá akkora szeretettel Buddhára és Jézusra, miért ölelte akkora szeretettel magához őket, tanításukat.) (Egy feleség agya dolgozik éjszaka, a következők sorakoznak benne) „Hugh-t folyton csak hajszolom; fáradt és beteg és agyonhajszolt és kimerült… de én csak hajszolom előre, és magam se tudom, hogy mi felé? Mi értelme az egésznek? A Woodson Streetről idehajszoltam a Weaver Streetre: és ez a városnegyed most a divatját múlta – az elegáns társaság most Grovemont felé tendál, a golfpálya szomszédságába; és most rágom a fülét, hogy költözzünk oda ki, építsünk házat a telkünkre, vagy vegyünk egy házat. Addig hajszolom őt és magamat, míg tagja lesz a Rotary Clubnak, én meg a csütörtöki Irodalmi Körnek, az Orpheus Társaságnak, a szombati Zenebarátoknak, az Asszonyklubnak, a Vitakörnek és a jó ég tudja, mi mindennek még - ennek a sok hülye és nevetséges klubocskának mind, pedig végleg nem érdekel minket egyik sem, de belehalunk, ha nem vagyunk tagjai, mert úgy érezzük, hogy ez az >>emelkedésünk<< jele. Emelkedünk, de hová? És így vagyunk mindannyian: tettetés, tettetés és tettetés, fölvágás, fölvágás és fölvágás… igyekszünk lépést tartani a szomszédainkkal, és lehagyni őket… és közben soha egy igaz szó, soha egy szó, amit igazán érzünk, értünk és tudunk.” (286. o.) „Miért vagyunk mi mind ilyen hazugok gyávák, kegyetlenek és tisztességtelenek egymással és önmagunkkal szemben? Miért töltjük haszontalansággal napjainkat, tettetéssel, semmiségekkel? Miért fecséreljük el az életünket – merítjük ki az erőnket – miért tékozolunk el minden jót hamisságra, hazugságra és ürességre? Miért tesszünk szántszándékkal tönkre magunkat, ha egyszer örömre, szeretetre és szépségre vágyunk, s ezt mind megtalálhatjuk körül a világban, csak érte kell nyúlnunk? Miért félünk attól, ami nem félnivaló, és miért szégyelljük, amin nincs miért szégyenkeznünk? Miért herdálunk el mindent, miért tékozoljuk el az életünket, mi az a szörnyűség az életünkben, ami önmagunk eltékozolására késztet, arra, hogy hajszoljuk a halálunkat, pedig az életre vágyunk? Miért van az, hogy örökké idegenek maradunk a világban, hogy sohase tudjuk megismerni egymást, hogy csupa félelem, szégyen, gyűlölet és hamisság vagyunk, márpedig szeretetre vágyunk? Miért van ez így? Miért? Miért? Miért?” (286-287. o.) Még egy idézet, amit szintén kivághattam volna Kerouac regényből is: „Ez volt hát az öregember története. Élete a vadonból hajtott ki, az eltemetett múltból, az elenyészett Amerikából. A körülötte zajló események és pillanatok hatalmas misztériuma és a sötét idők mágikus fénye vetődött rá. Mint az országban mindenembe, vándor volt ő is; száműzött a halhatatlan földön. Ő is hajléktalan volt, mint mi valamennyien. Ahova elvitték a roppant kerekek, ott volt az otthona.” (Göncz Árpád fordításában.) (230. o.) 2010. október 6. Thomas Pynchon: Súlyszivárvány „We sold our souls for rock’n’Roll” (Black Sabbath válogatás lemez cím) (Eladtuk a lelkünket a rock and rollért) 1. Fölkészülés a kalandra Egy barátom, S. ajánlotta, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt olvassam el, erre varrjak gombot, ha kíváncsi vagyok egy könyvre, ami simán veri Joyceot. (A kijelentés helytállóságának boncolásába most ne menjünk bele, érjük be annyival: elégséges mértékben provokatív.) Néhány nap habozás után megrendeltem. (A netes kedvezményt kihasználva 5000 helyett 4000-ért.) A könyv maga méretes. Rögtön eszembe idézte jelenleg ideiglenesen Indiában állomásozó, tehát indiai tudósítónk első reakcióját a Spiró regényre, a Fogságra: „már maga a mérete lázadás a korszak ellen”. A nescafe, a porleves, az instant élmény, instant katarzis kora ellen, bontom ki kijelentését. Egyszóval az objektum majd nyolcszáz oldal, és meglehetősen apró betűs. (Igen, olyasfajta beintés a kornak, mint a Rock Island című Jethro Tull lemez borítója. Alig túlzó malíciával vagyok kénytelen megjegyezni, annak a lemeznek már sajnos a borítója a legjobb.) 2. A kaland közben – élőben kapcsoljuk a tudósítót A regény közepénél járok, úgyhogy vágjunk itt is a közepébe: nem emlékszem, hogy ennyire nehéz szöveget valaha olvastam volna. Illetve dehogynem: Szentkuthy Miklósnak vannak ilyen, teljes embert, maradéktalan odafigyelést kívánó textúrái, ahol a perc/oldal sebességmérés elveszíti az értelmét. (Persze, az olvasás amúgy sem lóverseny, ráadásul korosodva szeretek mindinkább lassan olvasni, szépirodalmat legalább.) Olvasás közben néhányszor valószínűnek tűnt, hogy földhöz vágom. Az első nekifutásnál nyilvánvalóan nem koncentráltam eléggé, a más könyveknél 60-70 oldalnak megfelelő első 27 után ugyanis azon malmoztam, hogy ezt a könyvet még antikváriumba se viszem el, egyszerűen kib----om a kukába, így jelezve felháborodásomat, S-et pedig megkeresem, és behajtom rajta a 4000 forintot, ha nem is konkrétan, zsebből-zsebbe aktussal, de sörökben mindenképpen lefogyasztom. Elsőre ugyanis az első 27 oldalból semmit nem értettem. Egy kukkot se. Két nap után, agyilag fölhúzva, immáron gatyaszár fölgyűrve, („nehogy már kifogjon rajtam” dac hajtott) újra nekiláttam, és akkor sikerült egyáltalán haladni. (180-nál éreztem még egyszer úgy, hogy leteszem, akkor már nyugodt lélekkel történt volna ez, nem dühből, akkor már megkaptam a 4000 ellenértékét, S-nek is megbocsátottam.) Én magáról a könyvről ezúttal nem írok semmit. Csak annyit, hogy hihetetlenül nehéz olvasmány, hihetetlenül bonyolult, de valami mégis viszi át rajta az embert. Nem, nem a feladatmegoldó kötelesség, hanem az, hogy a monumentális káoszban ott rejlik valami rejtélyes húzóerő. Jó, hogy a rejtély szó felmerült. Majdnem azt mondanám, hogy valahogy olyan az olvasása, mint egy intellektuális rejtvényfejtés. Ezzel viszont degradálnám: sűrűn sorakoznak ugyanis benne a súlyos, a virtigli szépirodalom jellemzőjét jelentő brutál futamok. (Félszavakban jellemek, életek, történetek: nem egyperces novellák, hanem egy másodperces, mégis teljes élet-, korregények.) 3. Ki adta el a lelkét az ördögnek? Nyilván a szerző is, de én most nem rá gondolok. Amikor írtam egy óvatos kör e-mailt a barátoknak, hogy ki tud egyáltalán erről, akkor az indiai tudósító írta, hogy ez oltári nagy kult könyv, és örvendezett, hogy lám, üzenetem szerint megvalósult magyarul is, majd kapásból kifejezte sajnálatát a fordító iránt. Válaszomban megnyugtattam: ez a fordító ezt nem a pénzért csinálta. (Megfizetni ezt a munkát nem is lehet.) Ez nyilvánvalóan egy fanatikus önmagára kirótt kötelesség teljesítése, egy fanatikus misszió, a teljesítmény ekvivalensét keresve az első bibliafordítók jutnak az eszembe, Husz János, Károli Gáspár meg a többiek. A fordító ennek a könyvnek szerintem fanatikusa, szerelmese, és küldetésének érezte, hogy teljes értékű fordításban odategye az asztalra. (S az beszakadjon. Beszakadt.) És igen. Oldalanként legalább egyszer, de van úgy, hogy többször is eszembe jut a fordító, Széky János, és emelem kalapom. A Proust folyam utolsó négy kötetét fordító hölgy, Jancsó Júlia kapcsán is többször beleborzongtam, hogy micsoda áldozatot követelhet egy ilyen munka, milyen hihetetlen mértékben felemésztheti, kifacsarhatja a testet/lelket; milyen hihetetlen mértékben kizárhatja a társadalomból, a normális életből a fordítót az, hogy egy Proust szöveggel fekszik, kel. A kiadási dátumokból tudjuk, hogy több mint tizenöt éven át! Széky János dettó. Nem tudom, hány évig dolgozott rajta, de én nem biztos, hogy tudnám vállalni azt a keresztet, ezt az önkéntes száműzetést, amit egy ilyen, teljes embert kívánó, nem pár hónapos elkötelezettség jelent. 4. Címzett ajánlás „For those about to rock we salute you” (AC/DC) (Ave a rockozni készülőknek.) Nagy kaland. Mégsem ajánlom mindenkinek, csakis a mindenre elszánt vállalkozó kedvűeknek. 2010. szeptember 6. Jack Kerouac: Tristessa De aztán Bull elmagyarázza: „Nem akar szerelmet – Ha arra a székre ráültetnéd Grace Kelly-t, arra a másikra meg Muckymuck morfiumát, én a morfiumot venném el, nem Grace Kelly-t.” (101. o. Ford: Szántai Zsolt) 1. Hogy jártam vele? Nem hosszú, mintegy száz oldalas regény, ritkásan szedve, tehát annyi sincs. Első nekifutásra a harmincötödik oldal táján félbehagytam. (Még mindig a Desolation Angels hatása, egyszerűen nem tudtam más hangnemre átváltani, és ez sokkal fárasztóbb.) Aztán most vasárnap majdnem egy húzásra sikerült. 2. Rövid összefoglaló, poén lelőve nem Két fő szereplő: Tristessa, a huszonhat éves, mexikói, morfinista prosti. Jack barátunk, aki végig olyan fura deríliumszerűségben van, mint amikor az ember már sokadik napja italozik, és az ital fel már nem emeli, inkább csak kezdi agyonvágni, teljesen hülyére. És akkor ráadásul nyomnak neki morfiumot is. Ott van még El Indio, a tuti morfinista, akit – Tristessához hasonlóan – más nem is érdekel. És Bull, az amerikai, szintén morfonista roncs. Tehát ezek nem szubjektumok, nem jellemek, hanem uszadékfák. 3. A szerző meg a szemüvege Bull-t csak azért említem, mert ő felbukkan az Elhagyatottság Angyalaiban is, de ott valahogy egész más képet kapunk róla. Ugyanekkora narkós, mint itt, a Tristessában, de az Elhagyatottság angyalaiban egy bájos, megbocsátó, ironikus képet kapunk, - egyszóval jó fej a fickó, na, hogy megzabálnánk! - itt meg teljes brutál kórismét. És ezt miért említem? Hát mert hogy milyen szép, hogy a szerző HANGULATÁtól, lelkiállapotától függően mennyire homokegyenest máshogy lehet láttatni ugyanazt. Ez csodaszép. (Ősz vége felé Proust-nak is újra nekifeszülünk, egyre valószínűbb, bár emlékszem, a harmadik meg a negyedik kötet első harmada után micsoda iszonyatos mélypontok.) 4. Egy párhuzam, tán nem erőltetett, mert nem erőltetem Nehéz olvasmány, küszködős, nem adja ingyen magát. Ha viszont fölkötöttük a gatyaszárat, és kiiktattuk a háttérzajokat, akkor a szöveg erős, sűrű, töményen lírai; hogy szabad vers, azt nem mondanám, de nagyon magvas, tartalmas, mondom, figyelni is folyamatosan kell. Tényleg azért nincs itt se normális párbeszéd, se hagyományos értelemben vett narráció, mert emberi roncsok molyolnak itt, majdnem azt mondtam, hogy félig észnél, de annyira se. Megmondom, mi jutott eszembe róla, a Malcolm Lowry féle Vulkán alatt. Az se egy ifjúsági olvasmány, viszont annak ellenére, hogy kábé tízszer hosszabb, mégis könnyebb olvasmány. Úgyhogy bevallom őszintén, a kettő közül inkább azt ajánlanám. Még egy apróság, aminek semmi jelentősége, ha már Lowry felmerült. Itt van két, angol nyelven, tehát hellyel-közzel európai által írt regény, és az állatias lealjasulás (Magyar Néphadsereg szóhasználata: Istenem!) mind a két esetben Mexikóban ment végbe. Talán ott engedi el magát igazán az európai ember? Nem tudom, lehet, hogy ezt hülyeség is, tényleg csak érdekességként említettem. Konkl: A regényt csak olyanoknak ajánlom, akik nagyon szeretik Kerouac-ot. Kezdeni semmiképpen sem szabad ezzel. VALAMENNYI KORÁBBI ensalchicha meg papas fritas, a tavalyi évről, ah, Isten, mondd, mit művelsz gyermekeiddel? – Szomorú együttérzéssel és sosem-szólok-bele viselkedéseddel és gyönyörűnek nem mondható arcoddal, mit teszel ellopott gyermekeiddel, akiket a saját elmédből csentél ki, hogy végiggondolj egy gondolatot, mert unatkoztál, és te voltál az Elme – nem lett volna szabad ezt tenned, Uram, Felébredettség, nem lenne szabad játszanod ezt a szenvedés-és-meghalás játékot a gyermekeiddel, saját elmédben, nem lenne szabad aludnod, nem lenne szabad fütyülnöd a zenére, táncolnod, egyedül, egy felhőn, ráüvöltve a csillagokra, amiket te teremtettél, Isten, sosem lett volna szabad kitalálnod ezeket a nevetséges, törékeny, icinyke-picinyke, gyengécske, esendő figurákat – minket, kicsike bánatosokat, minket, a gyermekeidet – Szegény, zokogó Bull – gyermek ő is, amikor beteg, és én is sírok, de Tristessa már ezt sem engedi meg magának… 2010. szeptember 3. Jack Kerouac: Dharma hobók Az első száz oldal után: Az agyam eldobom, újabb Kerouac regény, újabb meglepetés. A Senkiháziak kemény, koncentrálós, munkás olvasása után egy olyan szórakoztató, lebegő olvasmány, mint a Mester és Margarita első kétszáz oldala. Magától röpködnek a lapok. Elképesztően bölcs, önironikus derű hatja át az egészet. Leginkább Krúdy Szent Mihály - a nagyközönség által sajnos teljességgel ismeretlen - novelláira emlékeztet. (Keresd: A Váci utcai hölgytisztelet című novellásgyűjteményben. A halála előtti füzér. A kedvencemet meg itt találod) Pedig Krúdy akkor már szegény volt, beteg volt, mégis azok a legderűsebb írásai, mégis teli bölcsességgel. Vagy lehet, hogy éppen a derű teszi hitelessé a bölcsességet? Mindegy, ez a fajta derű hatja át a Dharma hobókat is. Mondom, elképesztő meglepetés, megint valami teljesen új. Kétszáznegyven oldal után: A könyv eleje, az a hármasban történt hegymászás annyira tömény volt, hogy már volt egy olyan gyanúm, hogy a regény voltaképpen nem is lesz több, cselekményileg, mint az az egy hegymászás. (Az is tetszett volna.) Hiszen Jacknél az ember annyira hozzá van szokva, hogy húsz oldal alatt megtesz háromezer mérföldet, hat oldal alatt kiisznak két kocsmát, hogy tényleg a meglepetés erejével hatott az élményerejű hegymászás. De aztán a hegymászás után az örök javíthatatlan stoppal egyből hazahúzott San Francisco-ból – mexikói kerülővel, naná, Jack barátunk Szegedről Pestre menet is érintené Mehikót, - Észak-Carolinába, karácsonyra, édesanyjához. Az ember elégedetten mosolyog, hiszen végülis milyen Kerouac regény lenne az, amiben nincs egy kiadós stoppolás. Itt jön buddhista meditálás hazai pályán, aztán tűzés vissza, nyugatra, ott újabb buddhista meditálás, végül irány a hegy, ahol tíz hetet tölt, mint tűzfigyelő, hogy aztán a regényt ott tegyük le, ahol majd az Elhagyatottság angyalai kezdődik. (Felszínesen tájékozódtam buddhizmus ügyben, úgyhogy maradéktalanul tudom élvezni a dolog buddhista részét is, de Kerouac barátunk annyira kedvesen, gyerekesen nyílt; a lendületes írást olyan lelkesült boldogság hatja át, hogy nem hiszem, hogy megveszekedett ateisták ne tudnák élvezni a Buddhával áthatott oldalakat.) És most mindenfajta további agyalás helyett inkább idézetek, kedvcsinálónak. Rögtön a Dharma hobók elején egy sziporka. Bájos önirónia, ugyanakkor elképesztő tömörséggel és pontossággal foglalja össze a buddhizmus lényegét is. A nyilván angolban is remek bemondás a Munka Hőse áthallás miatt magyarul talán még nagyobbat is durran. (Fordítók: Szántai Zsolt, Jónás Zsolt, gratula, ezúton is, ezúttal is. Meg köszönet. Egyébként ígérem, hamarosan jelentkezek olyan beszámolóval is, ami nem lefordított kötetek alapján készül, de miért ne olvassuk magyarul, ami megvan, pláne, ha ilyen nagyszerűek azok a fordítások? De amúgy már megrendeltem a Town and a City-t, a Maggie Cassidy-t meg a Wake Up-ot.) …Akkoriban eléggé eltökélt hangulatban éltem, és ez a határozottság kiterjedt a vallásosságomra is: szinte a tökélyig fejlesztettem a saját kis szertartásaimat és hitbéli megnyilvánulásaimat. Azóta persze eltelt egy kis idő, és már egy kicsit álszent lettem, már ami az imákat és hasonlókat illeti. Álszent, fáradt és cinikus. Talán azért, mert megöregedtem, és ezzel párhuzamosan közömbössé váltam… De akkor még tényleg hittem abban, hogy valóban létezik jóság és jótékonyság, alázat ás odaadás, semleges nyugalom és bölcsesség, meg persze áhítat is, és hittem abban, hogy valójában régimódi bhikkhu vagyok, aki modern ruhába öltözötten vándorol a világban (általában a New York, Mexico City és San Francisco által határolt háromszögön belül), méghozzá azért, hogy újra és újra megforgassa az Egyetlen Valóság, a Dharma Szent Kerekét, és elegendő érdemet gyűjtsön össze ahhoz, hogy Buddhává, vagyis Megvilágosodottá váljon, s ezzel kiérdemelje a Paradicsom Jövőbeli Hőse címét. (Dharma hobók, 8. oldal alja.) Mondom, ez a Dharma hobók rettentően derűsen, jókedvűen indul, máris itt a következő életerős beszólás: …Japhy is felolvasta pár versét, például azt is, amit a prérifarkasról, az észak-amerikai prériken lakó indiánok által istenként tisztelt lényekről (azt hiszem, tényleg istenként tisztelik) írt, vagy talán Kwakiutl-ról, vagy ki a francról, aki az északnyugati indiánok istene, vagy mi a jóisten volt.” (19. oldal alja.) És egy mondat, aminek a láttán a felismerés örömével kiáltottam fel: „ - Amikor belépsz ebbe a házba, le kell húznod a cipődet. Láttad a matracaimat? Nem szeretném, ha kárt tennél bennük a cipősarkaddal. Engedelmesen lekaptam a lábamról puha talpú, kék vászoncipőmet, és kitettem az ajtó elé.” És hogy mi nálam ez a felismerés öröme? Hogy íme, itt a kronológiai sorrend, a folyamatosság. Ezt a kék vászoncipőt akkor vette, amikor (Az elhagyatottság angyalaiban) lejött tíz hét után a hegyről, és egy cipőboltba betérve a szétment bakancs helyett – igen! – kék vászoncipőt vett. Büszke is volt rá, egyébként, erreföl egy oldallal később valamelyik ezeréves lelkibarát persze, hogy rögtön lefikázta a kérdéses lábbelit, mondván, buzik hordanak ilyet. 29. o. A poén itt az, hogy Japhy, a fő buddhista hogyan aktualizálja az ezeréves verset. A rövid idézet kontextusa ugyanis az, amikor megbeszélik egy kínai vers fordítását. - Ray, figyelj. Ezt hallgasd meg! „A hegyekben hideg van, mindig hideg volt, s nemcsak idén.” Látod? A fickó magasan volt! Legalább tizenkét-étizenháromezer láb magasságban, vagy még feljebb. Figyelj! „Hull a hó és a jég, a sötét szakadékokban álló fák ködöt okádnak, június végén jelennek meg az első fűszálak, a levelek már augusztus végén hullani kezdenek, és én mégis olyan jól érzem magam itt, mintha szeren lennék…” - Micsodán? Szeren? - Ez a saját fordításom. A költő itt azt mondja, hogy: „olyan jól érzem magam itt, mint az élvhajhájszók odalent, a városban.” Szerettem volna valamivel modernné tenni a fordításomat.” Ja, még a Szőke bombázó című elbeszélés is felidéztetik, rögtön ráismerünk a fehér fürdőruhás szőke bombázóra a Lincoln-ban. Hogyan nyilatkozik az egyik – a vallási témát illetően - kétkedő, miután rendeztek egy kis szexpartit a hercegnő művésznevű hölggyel. „-Tudod, néha a megvilágosodás szikráit vélem felfedezni abban, amit mondani próbálsz, de hidd el, a hercegnő sokkal jobban hozzásegített a lényeg megértéséhez, mint ezek a szavak.” 44. o. Rövid ars poetica-szerűség, szép: „ Aztán imádkoztam Istenhez, vagy Tathágatához, hogy elegendő időt adjon nekem, meg elegendő értelmet, elegendő erőt ahhoz, hogy el tudjam mondani az embereknek azt, amit én már tudtam (erre még most sem vagyok képes), hogy ők is tudják, amit én tudok, és ne aggódjanak, ne essenek kétségbe.” 45. o. Saját szavaival adja meg a megoldást, hogy miért lehetett szeretni akkor, és hogy ma valahogy miért lehet hozzá menekülni. Mert hozzá lehet. A tévéshowk, megasztárok, a celebek, a pletykamagazinok uniformizáló, az emberi agyat, az emberi érintkezést – mert a kommunikációt – béklyózó világa elől. A vidám regényben váratlanul egy kis extrém metal: (Ha valaki azt mondja, demagóg, ám legyen, nem vitatkozom.) Az egyetemek ugyanis nem egyebek, mint a középosztálybeli, egyéniséggel nem rendelkező kis senkik neveldéi. Ezeknek a senki-neveldéknek a leglényege a campusok közvetlen közelében mutatkozik meg, azokban a negyedekben, amelyekben csinos és elegáns, gondozott gyepszőnyeggel körülvett házak állnak, amelyek mindegyike rendelkezik ez közel azonos nappalival, amely nappalik mindegyikében megtalálható egy televízió, amelyben mindenki ugyanazt nézi, és ettől ugyanezt gondolja, miközben a világ Japhyjai kalandozni mennek a vadonba, hogy mehallják a vadon valódi szavát, hogy megtalálják a csillagok eksztázisát, felfedezzék és megfejtsék arcnélküli, csodák nélküli, satnyuló civilizációnk eredetének rejtélyes titkait. 49.o. „…Fura fazon volt ez a Morley. Egyszer, azután, hogy megtudta, hogy Alvahnak nincs igazi ágya a házban, váratlanul betoppan hozzánk (úgy jelent meg, akár egy kísértet), éppen akkor, amikor ártatlanul, mit sem sejtve ébredeztünk és kávézni készültünk. Betoppant és hozott magával egy hatalmas franciaágyat, fene se tudja, hol szerezte. Akkora ágy volt, hogy ketten is alig bírtuk kicipelni a fészerbe, miután elment… 52.o. A hegymászás közben alvóhelyet keresnek: „Az ösvény végénél elterülő rét olyan szép volt, hogy megjegyeztem: - Haver, ezt nézd meg! – Álomba illő rét, fenyőfák az egyik szélénél,a tó, a tiszta, friss levegő, az aranyszínűre festődő délutáni felhők… - Mi lenne, ha itt éjszakáznánk? Még sosem láttam ennél szebb helyet. - Á, ez semmi. Oké, jól néz ki, de reggel arra ébrednénk, hogy három tucat vakációzó tanítónő süti a szalonnát alábunknál. Ahová mi készülünk, ott egyetlen embei lény sem lesz rajtunk kívül. Ha mégis találunk ott valakit, változzak pöttyös lófasszá!” (80.o.) Kontextus: Mielőtt Japhy elindul Japánba, a buddhista kolostorba: - Tényleg, mit fogsz hordani a rendházban? - Olyan Csang-dinasztia stílusú fekete, hosszú csuhafélét, amitől az ember keletinek érzi magát. - Alvah szerint a hozzánk hasonlók azért hordanak köntöst, mert keletiesek akarnak lenni, de eközben a keletiek a szürrealizmusról, Charles Darwinról olvasgatnak, és nyugati stílusú öltönyben járnak. 228.o. Volt még kijelölve egy-két idézet, de inkább hagyom. Ha valaki elolvasná, ne lőjek le több poént. Végezetül annyit, hogy amikor az utolsó oldalánál letettem, a legszívesebben máris folytattam volna az Elhagyatottság angyalaival, amit jó két hete olvastam el, csak azért nem tettem, mert van még olvasatlan magyarul is. „- Mindegy - jegyezte meg Alvah -, úgyis mindig, mindennek sírás a vége.” (242.o.) 2010. szeptember 2. Vélemény Kerouac-ról, a szocializmust építő Magyarországon, 1967-ben illetve 1982-ben (Tulajdonképpen majdnem bájos, de mégis inkább bicskanyitogató) Üvöltés antológia, 1982 Részlet a kötet elejéről, az odabiggyesztett 1967-es kiadás bevezetőjéből: ”Faulkner gyengébb műveire emlékeztetnek némileg a beatregények, de íróik nem mindig győzik felszültséggel, atmoszférával ellensúlyozni az alaktalanságot, a kidolgozott regényszálak hiányát. Ahol ez sikerül, kitűnő részek születnek, mint Kerouac első regényeiben, az On The Road-ban és a The Subterraneans-ban. Egy autótúra megjelenítése, meleg nyári éjszakán, holdfényes országúton, zsoltárokat éneklő, meztelenre vetkőzött beatekkel a kocsiban - egy dzsesszzenekar hangszereinek és a táncosok transzának felidézése – egy újság szélére írt „Filozófiai” költemény komikus és megrendítő születése: ilyen és hasonló képeket, jeleneteket visz magával az ember, más részletek viszont belevesznek a patetikus mondatok áradatába, ahol az a legnagyobb baj, hogy a szavak eltakarják, amit ki kellene fejezniük.” (15.o.) A 82-es kiadás utószava: „A többiek? Kerouac meghalt. Viszonylag fiatalon, de – kegyetlen tételezés – nem biztos, hogy időnek előtte. Könyveit, még a nevezetes Úton-t is ma olvasva, bizonyossá erősödik feltevésünk, hogy ahogy azt e kötet hajdani előszavában megfogalmaztuk: ez a próza szociológiai dokumentumnak jelentékenyebb, mint regényszövegnek. Túl sok a rögtönzés, az akart-akaratlan ösztönösség, rengeteg az önismétlés, és túl kevés a tervszerű műhelymunka.” (314.o.) A szerző neve is ott van, de fedje jótékony homály a nevét. Hogy mi jut eszünkbe erről? 1. Egy graffiti: God is Dead. Nietzsche. Válasz: Nietzsche is Dead. God. 2. Meg az, hogy a nyár végén, az angol magyar barátságos előtt Alan Shearer úgy nyilatkozott, hogy ez a szerdai mérkőzés teljességgel felesleges, szombaton indul a bajnokság, senki se veszi komolyan. Amikor ezt felvetették a Nemzeti Sportban Verebes Józsefnek, ő úgy replikázott, hogy őt abszolúte nem érdekli, hogy Alan Shearer mit beszél. Én akkor kapásból röhögőgörcsöt kaptam, és elképzeltem, hogy megkérdezik Alan Shearer-t, hogy mi a véleménye arról, hogy Magyarországon, (in Hungary) Mr. József Verebest nem érdekli, hogy ő mit mond. Shearer szerintem azt kérdezte volna vissza: Who the f-ck is Mr. Verebes? 2010. szeptember 1. Kerouac: Senkiháziak Mottó: ("Ó, öregem, te nem is tudod, mennyire oda volt Charles Swann az ő csajaitól-!" mondta egyszer nekem Cody... "Az lehetetlen, hogy Marcel Proust buzi lett volna, és megírja azt a könyvet!"). Az elhagyatottság angyalai, 177. o. Fordította Kepes János és Szántai Zsolt) Jack Kerouac: Swann szerelme (L’Amour de Swann) Marcel Proust: Senkiháziak (The Subterraneans) A provokatív csere nem tévedés, nem hiba, mindössze arra utal, hogy a mind két regény lebilincselő alapossággal dolgozza fel egy gyötrelmes szerelem történetét. A „buksz rám, úgyhogy teszek rád” fázistól a „most már nem teszek rád, ettől nyeregbe kerülsz,” ívén keresztül az „úgyhogy most már én bukok rád, és te teszel rám” végjátékig. Ugyanakkor néhány – még mindig túl kevés, de ezen dolgozom – műve olvasása után én elfogadom Kerouac saját állítását, hogy voltaképpen az Eltűnt idők nyomábant akarja újraalkotni, más korban, más helyen, más sebességben, konflis helyett Buickban, más alapállásból. (A vonat, az stimmel mind a két életműben, de Marcel barátunk pihegő utas, Jack pedig vagy fékező vagy bliccelő, tehervonaton.) Amennyiben ezt az állítást elfogadjuk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Senkiháziak a végül össze nem fésült regényfolyamban hasonlóképpen kiemelhető, betét a regényfolyamban, ahogy a Swann szerelme Proust-nál. A könyvet mindjárt kétszer olvastam el. Ennek az elsődleges oka az, hogy még mindig Az elhagyatottság angyalai – Átutazóban hatása alatt voltam, elvarázsolva, és fél szemmel még visszafelé pillogtam, hogy de kár, hogy ez nem az. A 180 oldalas könyvecske úgy a felénél kezdett el igazán beindulni, akkor lett húzása, úgyhogy amikor megrendültem letettem, rögtön el is kezdtem az elejét, hogy mégiscsak legyen világos az is, amit nem elég koncentráltan olvastam, és ha már újra elolvastam az első felét, akkor már nem volt szívem megállni, befejeztem még egyszer. Az azonnali újraolvasás egyébként is ajánlott a mű szerkezete folytán, hiszen folyton előre-hátra utal, nevek bukkannak fel elején is, a vége felé is, és az újraolvasásnál minden varázslatosan a helyére kerül. A szöveg rendkívül erős, majdhogynem lírai. Azt is olvastam, hogy Jack ezt három nap alatt vetette papírra, ami engem illet, én ezt speciel nem hiszem el, mert túl jónak tűnik ahhoz, de persze a fene tudja. Ha meg hiúsági kérdés, akkor legyen, legyen csak Jack álszerény, van mire. A két írást azért tudtam pároztatni, mert egy konkrét szerelmen keresztül természetesen örök konfliktust feszeget. Jack azon bukik, hogy disznó mód kocsmázik, megy ezerrel, ritkán van cérnája megülni a barátnő mellett, otthon. Aztán a csaj ezzel (meg az ebből fakadó számos megaláztatással) végül besokall, Jack barátunk pedig – miután késő - szívszakadva idézi fel az emlékét, lelkiismeretfurdalás hegyekkel leöntve, ugyanakkor az olvasóban egy pillanatra sem merül fel bennünk a kétely, hogy lehetett volna-e máshogy. (Érdekesség: éppen tegnap néztem két kislányommal a Shrek 3-at, ott ugyanez volt a probléma. Az eredmény fordított, Shrek tehát a családi tűzhely mellett tette le voksát. A lista persze a végtelenségig folytatható lenne.) Hogyan is csúszik el a főhős, miközben a barátnő mellette fészkelődik, menne már haza. (Senkiháziak, Kepes János - káprázatos - fordítása) Akkor is, mint mindig, a Mask-ban kezdődött. Ezek az éjszakák, csupa csillogó remény, gyerünk, ugorjunk fel a barátainkhoz, mindenféle dogok, telefonok csörögnek, emberek jönnek-mennek, kabátok, kalapok, mondatok, diadalmas beszámolók, a nagyváros izgalmai, egy rund sör, még egy rund sör, a beszélgetés egyre gyönyörűbb, izgalmasabb, kipirult-izgatottabb, megint egy rund, éjféli órán, később, a kipirult, boldog arcok most bevadulnak, hamarosan akad egy ringatózó haver du déubab bab átütő siker, füst, részeg, éjjeli bohóc, végül aztán odavisz a csaposhoz, mint Eliot látnoka, IDEJE KÖZELEBB KERÜLNI A TŰZHÖZ - többé kevésbé ilyen hangulatban érkezünk meg a Mask-ba. 132.o. 2010. augusztus 20. My friend, Jack Mottó: A tegnapi, saját e-mailem barátoknak: „Tegnapelőtt éjjel Kerouac-kal álmodtam. Ezúttal öt deci bor, egy liter szóda után írok nektek. A dugó kihúzása után kezdtem el Az elhagyatottság angyalait, - amit immáron rendes áron rendeltem meg, ez ugyanis asz Átutazóban első fele, vagy része, vagy mi - mintegy hatvant oldalt olvastam belőle. Mindjárt be kell fejezni, mert lemegy a nap, és nem tudok tovább dohányozni. Lényegezem: nem hittem volna, hogy olvasok még életemben olyat, amin meg leszek lepve, nem hittem, hogy életemben valaha még lenne kedvem csápolni könyvnek. (Az extreme metal az más. Olcsóbb.)” (folyt. A végén.) Gyerekek, talán el tudom magyarázni a varázsát. Az igaz, hogy nem kevesebb, viszont nem is több mint egy liter bor után próbálom. Jack barátunk regényei, írásai voltaképpen egy olyan regényfolyamot képeznének, mint a prousti kudarc. Az egyik kötet előszavában az egyik női szereplő megírja, - mármint a valódi, aki a regényben felbukkan, pozitív figura, szereti Jack-et -, hogy Jack egyébként azt tervezte, hogy nyugdíjas éveiben – When I’m sixty-four, ugye? – majd összefésüli, és egy új, beat Eltűnt idők nyomában formátumban egyesíti az egészet. (Nevek, satöbbi.) Ugyanakkor az élet szerelmesének, Jack barátunknak az írásművészete egy danse macabre. Vagyis pokoltánc, vagy haláltánc, vagy mi a fene, van ilyen Madách Imre szerzőnknél is. Jack barátunk hihetetlen szeretettel öleli keblére Jézust is, és Buddhát is. Elsősorban Buddhát, de Jézust is, tökéletes összhangban velem, az egyébként a vallások iránt megértő szurkolói hozzáállással rendelkező, ám sajnos mégis ateista alakkal. Mert Jack bár elképesztően jó dolgokat idéz Buddhától, tökéletesen érti Jézust, ennek ellenére, - és most kénytelen vagyok valami Kosztolányi versből idézni, nem pontosan és nem szívesen, de – mégis nagyjából az igaz rá, amit KD írt az anyáról: „Ó, én nagyon sokakat szerettem, én vágytam arra, vágytam erre, de – itt cseszek el valamit – aki nagyon szeretett, anyám az életet szerette.” Kerouac barátunk az életet szereti, és attól van halálra rémülve, hogy meg fog halni. Innen a bánat és a szomorúság, ugyanakkor innen a – nem mindig, inkább szakaszosan, mert sokszor hetekig józan ám – élethabzsolás, és – nem utolsósorban innen az az elképesztő empátia, az a szívfacsaró emberábrázolás. „Felnéztem, a csillagok odafönt ugyanúgy ragyogtak, mint korábban, idelent meg ugyanúgy megvolt az elhagyatottság, és megvoltak az angyalok is, akik nem tudták, hogy angyalok – És Sarina meg fog halni – És én is meg fogok halni, te is meg fogsz halni, valamennyien meg fogunk halni, idővel még a csillagok is kihunynak, egyik a másik után.” (Az elhagyatottság angyalai, 141. o. Ford: Kepes János és Szántai Zsolt.) Vagy. (Kontextus: Vesz egy újságot, miután tíz hetet töltött egyedül, egy hegyen) „Arról is olvastam hogy Eisenhower a kampánybeszédeik során vonatokról integetett, meg arról, hogy Adlai Stevenson mennyire elegáns, mennyire becstelen, mennyire büszke – olvastam az egyiptomi lázongásokról, az észak-afrikai lázongásokról, a Hong Kong-i lázongásokról, a börtönlázadásokról, a mindenütt zajló, pokoli lázadásokról, az elhagyatottság miatti lázadásokról – angyalok lázadoztak a nagy semmiért.” (U.o. 144.) (Kontextus: Jazzhallgatás alatt) "Mert megbolondul az ember attól a sok komor pofától, nincs más igazság, csak a zene – nincs más értelme, csak hogy nincs értelme – A zene elvegyül a szívverés világegyetemében, az ész vergődéséről meg is feledkeztünk.” (Uo. 151.) Kérem szépen, ez gyönyörűen szól, természetesen valahol óriási tévedés, de mégis: ennél jobb ritkán kell. Olvassatok Kerouac-ot. Ja, és ahogy tegnap írtam, lassan úgy érzem, elmaradott vagyok, hogy nincsen egyetlen szaros tetoválásom sem, és valami mintha már kéne. Tegnapi email, csak hogy mindenki értse: „…Mindenki kezd teli lenni tetoválásokkal, már magam is kezdtem elgondolkodni, hogy kéne valamit. Lányaim nevei: snassz. Zenekarnév: mulandó. (A King Crimson ugyan nem, de azt meg kutya nem érti. Meg ha már nem a lányaim neve, akkor miért a Crimson? Vagy ha Crimson, akkor meg az I talk to the wind-ből valamelyik sor, de az meg hosszú.) De Kerouac most közel jár, boka fölé vagy - nem izmos: kövér - vállra.)” No, ma estére beugrott. Tegnapelőtt még azon malmoztam, hogy legyen Kerouac – C’est moi. Viszont ez túl önzőnek, félrevezetően nagypofájúnak, alázattalannak tűnt. Ma este rájöttem: vagy azt kéne odatetkózni, hogy „Kerouac is not dead”, vagy pedig éppen ellenkezőleg, azt, hogy „Kerouac is dead.” Ettől függetlenül ne vegyetek rá mérget, hogy el is megyek valami szalonba, és tényleg tetováltatok. De hogy a maradék, lefordítatlan Kerouac-ot megveszem angolul, az tuti. 2010. augusztus 14. Jack Kerouac: Átutazóban Az Útont természetesen néhány évente mindig újra és újra elolvastam, ahogy illik, szerettem is, de csak valamennyire, amikor a Nagy könyv idején barátokkal csináltunk ötvenes listákat, lehet, hogy az ötvenben sem volt benne. (Nálam a világirodalom listán a Mester és Margaríta volt az éllovas, a magyaron meg a Boldogult Úrfikoromban.) Egyszer pár éve megpróbálkoztam a Doktor Sax-szal, de biztos hangulatom se volt hozzá, két-három oldal után elhajítottam a szoba sarkába. Most viszont, tegnap, a nagy leárazás láttán - ez például 2500 helyett 750 forint - gyorsan megvettem három regényét. Az Átutazóbant azonnal el is kezdtem, a felénél járok, és csak annyit szeretnék elmondani, hogy el vagyok képedve. A dolog nagyjából ugyanazt, mint az Úton, csavargás, kalandok, piálás, másnaposságok, csajozás, de maga a könyv sokkal jobb, sokkal erősebb, mint az Úton. És most csodálkozom is, hát miből gondoltam, hogy pont a leghíresebb lenne a legjobb? Írókban sem a legnépszerűbb a legjobb, sok zenekarnak éppenhogy a nem népszerű lemeze a jó, satöbbi. A lényeg: bátran ajánlom a könyvet mindenkinek. Gyorsan idemásolok belőle három részletet is, jellemzőek. Kettő vidám, egy meg rettenetes, ez általában is jellemző, az ember hol a röhögéstől szakad meg, hol meg a szíve. „Vanum biztos volt abban, hogy Raphael nagy költő, ezért azon a délutánon elvitte őt egy koktélpartira a Cleopatra’s Needle-be, miközben én a nappaliban vergődtem, verseket írtam, és a kisebb lánnyal (14), meg a nagyobbikkal (18) beszélgettem, és azon töprengtem, vajon hol tarthatjk a Jack Danielsüket, amit később meg is találtam.” (80.o.) „Deni régimódi francia raconteur és bon vivant, akinek francia feleségre van szüksége, nem lenne szabad a Villag ekörül lógnia abban a reményben, hogy sikerül felszednie egyet azok közül a hideg, magányos csajok közül. De mint mindig, megfogta a karomat, és elmondta a legutolsó történeteit, mindet. Azon az estén is ezeket ismételgette, amikor áthívtam egy italra Julien és Nessa lakására. Erre az alkalomra táviratot küldött a kedvencének a fejére tojó csajok közül, közölte vele, hogy le grand journaliste, Julien Love lakásán foguk koktélozgatni, de a nő nem jött el. Miután valamennyi viccét előadta, Nessa belekezdtett a saját viccei mesélésébe, és Deni úgy röhögött, hogy betrottyantott a gatyájába; kiment a fürdőszobába (ezért biztos meg fog ölni), kimosta az alsóját kiakasztotta száradni, aztán visszajött, röhögve, és teljesen megfeledkezett az alsójáról, és amikor Nessa meg Julien meg én másnap reggel felkeltünk, és véreres szemmel, szomorúan kimentünk a fürdőszobába, halálra röhögtük magunkat, amikor megláttuk azt a hatalmas alsógatyát a zuhanyzó csövén lógni.” (77.o.) „Bourbont és whiskyt rendeltem – víziómban láttam az elnyűtt, rettenetes, halott arcok sorát, ahogy egyenként keresztülvonulnak a világ bárján; istenem, mindannyian vonatra szálltak, egy végtelen szerelvényre, az örök temetői járatra. Mit tehetnék? Megpróbáltam elmondani Alyce-nek.” (105.o.) 2010. július 5. Joseph Conrad: Párbaj (Ezt a rövidke könyvajánlót P. Gy. és V. L. barátaimnak ajánlom, ők azok, akiknek talán a legtöbbet áradoztam kocsmás estéken az angol irodalom lengyel származású klasszikusának a nagyságáról.) Akárcsak minden más Joseph Conrad mű, szép csöndben jelent meg a Párbaj. Tartalmazza Joseph Conrad százhetven oldalas önéletírását, és még hat novellát. Utóbbiak először jelentek meg magyarul. Jó pár éve nem olvastam Conrad-ot, mert ami magyarul elérhető volt, azokat annak idején gyorsan befaltam, a magyarra le nem fordítottak közül néhányat angolul is elolvastam, viszont el kell ismernem, az nem igazán ment. Még fordítani is elkezdtem az egyik hosszabb novelláját, de kudarcot vallottam, ugyanis az angol nyelven csak tizennyolc éves korától megismerkedő író nyelvezete elképesztően gazdag, soronként háromszor kellett szótárt kinyitni, úgyhogy beletört a bicskám. Az önéletírás a legfajsúlyosabb Conrad művek mellé helyezhető. Életrajzi elemeket dolgoz fel, lebilincselő módon. Az azt követő elbeszélések mindegyike szintén virtigli Joseph Conrad alkotás. Léteznek Conrad-nál modernebb irodalmat művelő szerzők. Léteznek Conrad-nál olvasmányosabb írók. Bár ez csak látszólagos: számomra ugyanis éppen hogy Conrad az olvasmányos, az okos tartalmassága miatt olvasásra méltó. Viszont nem létezik nála bölcsebb, az emberi léleknek nála nagyobb ismerője, nála tanítóbb mester, és lenyűgöző az, ahogy tájékoztató, de továbbmennék: életünkben is használható tanácsokkal segítő módon mutat be figurákat, konfliktusokat. Archetípusokat. Joseph Conrad nálam nem az egyik legnagyobb prózaíró, hanem a legnagyobb. Alapművek, amiket szintén ajánlanék. (Fájó szívvel, de szándékosan fogom nagyon rövidre a listát.) Nostromo A sötétség mélyén Lord Jim 2010. Június 2. „Observations of an Honest Man” (Syrius, az ördög álarcosbálja) , azaz néhány gondolat távollévő barátoknak a Tandori, Eliot, Szentkuthy csatársorról „Hát az idő hogyan teljen? Van-e, hogy „életem”, … Véget fog érni. Mivel pazarlom? A józanság révén? A kilengések által?” (Tandori Dezső: A komplett tandori – komplett EZ?, 33. o. Palatinus, 2006.) Tandori Dezső: A Tandori-rágcsálás, a Tandori rejtvények fejtése közben újabb döbbenetes mondat került elénk, ez látható a lap tetején. „Hát az idő hogyan teljen? Van-e, hogy „életem”? … Véget fog érni. Mivel pazarlom? A józanság révén? A kilengések által?” Már a negyedik olyan könyvét olvasom, ami mostanában, tehát az elmúlt öt évben jelent meg. Hála az égnek ezek nem a mackók kártyabajnokságáról, és/vagy a madarakról szólnak. Csak. Azok is említve vannak, persze, de nem már csak és kizárólagos téma. Ezek a szövegek viszont olyan hihetetlenül izgalmas intellektuális birkózások, amihez fogható egyszerűen nincs. Az lehet, hogy az embernek mondjuk nem tetszik Tandori, vagy nem is érti, vagy legfeljebb húsz százalékát érti, de agyilag olyan szinten meg van birkóztatva, hogy ha az után bármilyen más szerző prózáját előveszi, olyan érzése támad, mintha valamelyik Delfin könyvet vette volna elő, amelyik tizenkét évesen volt a kedvence, annyira gyermekdednek és didaktikusnak hat mellette az összes többi szerző. Az ember észrevétlenül átkerül egy másik ligába, amiből nem nagyon van visszatérés. Aktívvá válik. Jól tettem, hogy a rejtvényfejtést feljebb említettem. Nem is ragozom tovább, egész egyszerűen sokkal több, mint olvasás. T. S. Eliot: Az is a napnál világosabb, hogy Tandori miért szereti annyira Eliot-ot. Eliot-nak sincs talán egyetlen egy verse sem, amiről el tudnám mondani, hogy pontosan értem, hogy mit akar mondani. Abban az iskolás értelemben pláne nem, hogy a „szerző itt valószínűleg arra utalt, hogy…”. Ez hagyján. De egyetlen olyan verse nincs, amiről akár saját magamban azt tudnám mondani, hogy igen, ezt úgy nagyjából értem. Legalább azt, hogy miről szól. Illetve van egy, amiről értem, hogy miről szól, csak azt nem, hogy mi a vége. Ez pedig nem más, mint amit manapság a leggyakrabban olvasgatok, a Napkeleti bölcsek utazása című verse. (Az angol címe tán The Journey of the Magi, mindjárt ellenőrzöm.) Itt majdnem mindent faszán lehet érteni, még az utalásokat is érteni lábjegyzetek, mankó nélkül; az egésznek az ívét is érzem, még azt is, hogy miről szól, csak pont a lényeget nem. Ettől függetlenül nagyon szeretem, tudom ajánlani mindannyiótoknak. Szentkuthy Miklós: Szentkuthy-val egyelőre leálltam. A Goethe regényébe beletört a bicskám, az már sok volt. Utána elkezdtem a Megszabadított Jeruzsálemet, á, az egy a hatvanas évek elején megjelent kötet, emiatt olyan penészes szaga van, hogy egyszerűen fizikailag nem lehet bírni azt olvasását. Ugyanakkor Szentkuthy-ról az a homályos és hozzá nem értő meglátásom, hogy talán azért annyira zseniális a Divertimento és a Doktor Haydn, mert akkor még kordában tartotta magát, vagy kordában tartották, vagy csak végre eladhatót akart írni, ezért kordult, vagy mit tudom én. De ott még valahogy emészthetően csapong, illetve a csapongot máris kicserélem, még emészthető a Mozart-ról készült Bosch tablója is és a Haydn-ről készült Bosch-tablója is. Viszont az embernek öt hat jó, még jobb vagy kevésbé jobb kötet után egész egyszerűen nincs kedve nekiállni a hatodik Bosch tablót böngészgetni. Mert egyszerűen elunja a dolog menetét, a szerző – immáron – túlságosan ismerős, merthogy változatlan, csak négyzetre emelt technikáját. De egy biztos: a Divertimento és a doktor Haydn lehet, hogy nehéz olvasmány, de semmiképpen sem reménytelenül érthetetlen, követhetetlenül szerte ágas-bogasodó, ahogy egyre több későbbi. A lényeg: a jelenlegi impresszióim birtokában nálam Tandori és Szentkuthy olyan szinten kilógnak a magyar mezőnyből, hogy nem hogy más súlycsoportot, de más sportágat, más évszázadot képviselnek. Kárpáti éj, avagy: lányszöktetés, illetve bor versus borovicska A kárpáti szél zúgott a határszéli szoros felett, a nagy szakállú Livinski Kázmér már messze hajtott gyors lovaival. Tágas lengyel mezőket világított meg a felhőrongyok mögött bujdosó holdvilág, amerre a kis Gábriel Annát vitték el a lakodalmáról a hosszú sörényű lovak. Fenn, a szoros tetején, a félig romba dőlt kovácsműhelyben bundájára feküdt Tarnóczi Pál, de csak a szemével aludt. A füle ébren volt, ez hallgatta a szél zúgásán is átalhallatszó hangokat: messziről jövő kocsikerekek zörgését. Dél felől, a mély völgyekből szokatlan gyorsasággal közeledtek szekerek, hogy szinte visszhangoztak a völgyek, hegyoldalak a lovak patkóinak dübörgésétől. Akkor zörögtek utoljára így a kerekek, amikor az egyik Livinski kisasszonyt elszöktette Poprádi uram, a szép kézsmárki takács. Csakhogy akkor a másik oldalról, lengyel föld felől futottak a szekerek a szökevények nyomába. Tarnóczi Pál, a szoros kovácsa már akkor is odafönt lakott a hegyen, és a legenda szerint egyedül neki köszönhető, hogy a bosszút szomjazó lengyel urak utol nem érték a nőcsábító takácsot. Tarnóczi Pál ugyanis fordítva verte fel a patkókat a lovak sarkára, és azok visszavitték a bosszúállókat oda, ahonnan hozták őket. A szép takács elmenekült a lengyel kisasszonnyal. Sok esztendő múlott el azóta, és a Szepességbe mulatni járó lengyel urak sohasem lehettek olyan mámorosak sem a szepességiek borától, sem a híres kézsmárki cigány, Protya muzsikájától, hogy elfelejtették volna a Livinski kisasszony esetét. Általában a magyar és a lengyel között az a különbség, hogy a magyar jókedvében elfelejti, megbocsátja régi sérelmeit, és olyanformán gondol reájuk, mintha csak hallotta vagy olvasta volna valamely szép történetben az egész esetet. A lengyel sohasem felejt. És mert csupán múltja van, tehát mindig a múlton rágódik. Az esztendők elmúltak, és íme, eljött az elégtétel napja. A bélai borovicskafőző, az öreg Gábriel leánykáját éppen a lakodalmáról szöktette el a fiatal Livinski a nagyapa segítségével. A szemével alvó kovács a fülével hallgatta az alantról közeledő szekerek zörgését, és azon gondolkozott magában, hogy vajon fordítva verje-e fel most is a patkókat, mint hajdanában. A hegyvidék mély sötétségébe egyszerre fáklyák lobogása öntött vérpiros színt; barna lovasok jöttek legelöl a fáklyákkal, mögöttük beláthatatlan sora a szekereknek. Az elszöktetett menyasszony üldözésére felkelt az egész lakodalmas nép. A bundákba színes ruhájú asszonyok voltak burkolva, a férfiak testén az akkoriban divatos lengyel-magyar öltözék, amely tarka színeit a lengyel viselettől, sujtásait pedig a magyar ruhától kölcsönözte. Aki legelőször a nyeregből a földre ugrott, egy vérpiros mentéjű, deres szakállú, széles vállú férfi volt. A kovács nyomban felismerte benne Poprádit, az egykori szép kézsmárki takácsot. - Patkolni, Tarnóczi Pál - kiáltotta Poprádi. - Vigyázz a patkolással, mert a kezedre nézek. A szekerek egymás után megállottak. A gyors hajtásban az alig járható hegyi utakon mindegyiknek történt kisebb-nagyobb baja. Tengelyszegek elhullottak, kerékabroncsok meglazultak, istrángok összeakadtak. De az ördög bánja a szekeret! A fődolog az, hogy az elrabolt leányt utol kell érni. Nini, az utóbbi szekéren ott van a híres Protya is bandájával. A cigány akkoriban még hűséges volt. Nem hagyta el a bajban sem azt, akinek jókedvében muzsikált. Az első szekérről Gábriel, a híres borovicskafőző szállott le személyesen. A kovács tiszteletteljesen kapta le a süvegét előtte, mert véleménye szerint Gábriel uram volt a legelső szepességi kereskedő. Az ő borovicskáshordóit szállították a legmesszebbi országokba a határszéli szoroson át. Piros képű, zömök emberke volt a híres bélai borovicskafőző, bár lakodalmas ruha volt rajta is, mint a többieken, mégis olyan szaga volt a ruhájának, mintha a legfinomabb fenyőpálinkával volna belocsolva. (Erről a szagról ismerték fel Gábriel uramat külországbeli kereskedők, akik egyébként sohasem látták, csak a hírét hallották.) Gábriel uram nagy könnyűséggel egy közepes terjedelmű borovicskáshordót emelt le a szekérről, és a kovácsműhely elé állította. - Hogy a patkolás gyorsabban menjen - mondotta, és szekercével beütötte a hordó fenekét. - Meg hogy el ne unjuk magunkat itt a hideg éjszakában. A fáklyákat a sziklahasadékokba tűzködték, a párolgó lovakat letakarták. A széles országút mentén heverő szikladarabokra, fatörzsekre telepedett a lakodalmas népség, a határszéli kovács pedig munkához látott. Ezalatt hamarosan kiürült a borovicskáshordó: hideg volt az éjjel, az asszonyok is segítettek a férfiaknak. Tarnóczi Pál, amíg a vasat tüzesítette, elismerő hangon szólalt: - Sok borovicskáját megittam már Gábriel uramnak, de ennél jobbat még nem ittam. - A lakodalomra főztem - mondta a híres Gábriel. - Hej, ha előre tudtam volna, dehogyis főztem volna... Poprádi takács - öreg korára lemondván az asszonyok bolondításáról, leginkább mint mulatságrendező tette emlékezetessé a nevét - felkiáltott egyszer: - Hopp! A lengyel elvihette a leányunkat, de a jókedvünket nem rabolhatja el. Unatkoznak az asszonyok, Gábriel úr. Engedd meg, hogy megszólaljanak a hangszerek. Gábriel uram elgondolkozott. - Igaz, ami igaz, hogy az alkalom nem alkalmas a vigasságra. De hát lakodalomból jövünk! Ne mondhassa el senki a két országban, hogy cinkét fogott az orra a híres Gábriel-féle lakodalmon. Hát hadd táncoljanak az asszonyok. Poprádi takács helyeslőleg bólintott. - Mindig mondtam, hogy bölcs ember vagy, Gábriel úr. A világot és az asszonyokat nem szabad tükörből nézni, hanem közelről. Akkor meglátjuk, hogy mennyi pirosító van az orcájukon. Meg aztán, ha a menyasszony el is ment lengyelnek, itt maradott nekünk a vőlegény. Már az ő kedvéért se tartózkodjunk a mulatozástól. Hopp! Hol van az árva vőlegény? - Hol van a vőlegény? - hangzott a kérdés mindenfelől. Valakinek eszébe jutott, hogy Budeusz Gyurit, a vőlegényt otthon felejtették Bélán. Sok bort ivott az árva, és elnyomta az álom. De hát minek iszik bort, aki borovicskához van szokva? Az öreg Gábriel elgondolkozva csóválta meg a fejét. - Ejnye, ha előbb tudom, hogy milyen gyenge természete van Gyurinak, nem adtam volna hozzá Annát. A Protya felhangzó muzsikájában elvesztek további szavai. Az asszonyok, amúgy lengyel módra, egyszerre valamennyien táncra perdültek, és mindegyik túl akart tenni a másiknak tobzódó vigasságán. (1910) Lengyel tánc, avagy tálalni tudni kell. ...Nini, a gyertyák is fényesebben lobognak, a pókhálós ablakokon napsugár szűrődik a kikoptatott barna kövekre, amelyek alatt régi Livinskiek feküsznek sorjában, és bizonyára nagyon büszkék azokra a konyhalatinsággal kőbe vésett dicséretekre, amelyekkel az élő utódok a halottakat elhalmozták. E felírások szerint a legtöbb halott Livinski tudományban és vitézségben egyformán ékeskedő volt. Akit a kocsmában agyonütöttek, az a harcmezőn szenvedett hősi halált. ... (1910) Éji zene Újabb bizonyíték, hogy Gyula bátyánk és Rejtő Jenő szellemi rokonságban vannak - Csak a vagabundoknak nincs hasuk! - mondta Branyiszkói úr, és a meztelen kardot a szoba közepébe szúrta, a szőnyegen át. - Rendes ember pocakot nevel, hol helye van az óraláncnak. A leányok - öten voltak, gyönyörű virágszál, a legidősebb huszonnégy esztendős, tizenöt a legifjabb - reggelenkint vallásos megnyugvással várták az öregúr kitörését. Mielőtt az óra nyolcat ütött, Branyiszkói úr talpra ugrott, estéli borivásból mindig megmaradt benne valamely gondolat, amelyet már nem volt ideje tárgyalás alá bocsátani, mert a lányok a sarokban, arccal a fal felé fordították, hárman, amíg ketten az öregúr vendégét kezénél, lábánál fogva kihúzogatták a szobából. - Maximillián! - jajgatott a vendég, bizonyos Korpsz, akit negyvenesztendős korában mint hadnagyot nyugdíjaztak a hadseregnél - Maximillián, ezt tűröd? Az öregurat azonban három erős fiatal leány nyomta a fal felé, olykor még kendőt is borítottak a fejére, mint a kivégzendőnek a sáncárokban, amíg Korpsz hadnagyot a borozóasztal mellől felállította két leány, és kezénél fogva az ajtóig vonszolta. Az udvaron, a végtelen őszi égboltozat csillagai alatt az egykori hadnagy magához tért, megígérte, hogy otthon felporozza pisztolyát, és véget vet csúf életének, a kisasszonyoknak kezet csókolt, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, javulást ígért, a holnapra remélhető időjárásról beszélt az esti csillagtestek állásából kifolyólag - mintha titkon abban reménykedett volna, hogy Maximillián kiszabadul a leányok karjaiból, barátja után kiront az udvarra, és a borozás tovább folyik, mintha semmi sem történt volna. Egy hosszadalmas harcászati kaland előadásakor valóban egérutat talált Maximillián úr odabent, és gondolkodás nélkül barátja megmentésére sietett, visszahozta az udvarról, friss butéliákat tett az asztalra, és tán még mostanáig döngetnék az asztalt ökleikkel, ha végre a lányok télikendőket nem dobnak az elválhatatlan barátok fejére. Korpsz hadnagy ezentúl az udvarra való kivonszolásakor hiába próbálkozott háborús emlékeivel a Branyiszkói kisasszonyoknál; Tilla az első mondatnál bekiáltott az ebédlőbe: - Erősen fogjátok a papát, amíg visszajövünk! Az öreg hadnagy tehát tovább-ballagott, és mivel agglegény volt, bekukucskált a városka összes kocsmáiba, vajon ébren talál még valakit, akinek az olasz hadjáratról bőbeszéddel megemlékezhetne? A papírkereskedő szombatonkint a kuglinál ragadt az "Okos csizmadiá"-nál, Talányi ügyvéd úr egyedül üldögélt néha a "Fehér rózsá"-nál, és régi képeslapok rejtvényeit fejtegette. Sietve emelgette tehát rossz lábát a hadnagy, miután Maximillián úr kisasszony lányai visszavonhatatlanul, reménytelenül az udvarra tették. Tulajdonképpen nem is illene többé felkeresni a barátságtalan házat, hisz éjfélt csak most danolja a bakter az alvégen... Megszégyenítő, hogy minden este kidobják az embert valahonnan. Igaz: kedves, drága, kacagó kisasszonyok dobják ki az embert, a kezük olyan, mint azé a markotányosnőé, aki csata előtt, ólmos esőjű éjszakán a fehér köpenyes tiszt úr ölébe hajtotta a fejét hajnal felé, a távoli dombokon olykor villám cikázott, utána dörgött, és nem lehetett tudni, az ég vagy az ellenség nyugtalankodik a messziségben? Szegény Maximillián úr - aki egész életében katona szeretett volna lenni - hiába tudakozódik hősi vendége után, elbúsulva hajtja fejét álomra, míg a hadnagy, a régi tiszti köpenybe burkolva szikár, szomorú alakját, mint a vadász a szarvaslesen, lábujjhegyen közeleg a kocsmákhoz, hol a ködös ablakon némi világosság szűrődik át, és a nagybőgő messziről hívogatólag dörmög, mintha az éjszaka, a novemberi köd, lábtörő árkok és mély sarak mind azért volnának, hogy a bőgő öreg húrja kellő irányba igazítsa a tévelygőt. Ah, éjszaka, tél felé, midőn a köd szagából még hiányzik a hó híves illata, csupán a nedvesség és ólmos levegő érezhető, mint mély síroknak lehelete, az utolsó lámpást már korán estve ellopták helyéről, és a vizes kerítések, bezárt kapuk, alvó ablakok, ijesztően boglyas akácfák szintén azt juttatják az ember eszébe, hogy teljesen egyedül baktat az alvégen - ha legalább jönne a bakter vagy egy kutya, e némaságban, ahol még a lovak sem mozdulnak meg istállóikban, és csak messziről hangzik egy tehénnek szuszogása, mindenki alszik, mintha csupán ez volna az élet célja; ködben, sárban, nedves éjszakában, a magas feszületre szegezett pléh-Krisztus lábánál megállva, egyszerre valahol messze kinyílik egy kocsmaajtó, és cigányok muzsikája szűrődik kifelé a mély éjszakába: vajon ki nem indulna el ilyenkor a hegedűhangok irányába? A cimbalom minden előre tett lépésnél úgy peng, mint édes szó egy piros kendős, barna, gömbölyű menyecske száján, csalfa, hitegető, kiszámított szó, amelyet alulról felfelé vetett tekintettel hazudnak a nők, és lelket vagy szívet lopnak érte - a nagybőgőbe mintha maga az öreg Mátyánszki bácsi, a szürke szakállú kocsmáros bújt volna belé, aki oly szívesen teszi a bort vendégei elébe, mintha ingyen adná! Ifjúság, élet, virágkoszorúk, a szív fenekére temetett, régen elfelejtett dalok, egykori szerelmes nők drága simulása, porrá lett virágoknak a lehelete és a gyönyörű hit a jövendőben ébred fel éjszaka a magányos kóborlóban az alvégen, midőn egy ködös, párás, düledező csárdában messziről a zenészek muzsikáját hallja. A hadnagy is így tett, és lépteit gondolkozás nélkül a "Vízkereszt"-hez címzett korcsmába irányította, ahol vasárnaponkint talyigások szokták egymást bicskázni. Félelmetes hely volt ez napközben, mintha bankót hamisítana, az ablakon csúfolódva pillantgatott ki egy téglavörös arcú leányzó, a kocsmárosné szegény mindig Isten áldását várta, és lemondó szomorúsággal üldögélt a spirituszszagú ivóban. Az éj azonban megszépítette a zsiványok tanyáját. A lámpások tündökölve ragyognak és sült almahéj szaga birkózik a cigányok és a tél szagával. A falusi zenészeknek olyan szaguk van, mint a vadállatnak, amely a fagyos országúton, dermedt keresztútnál a vándorlóra várakozik. Éjjel azonban minden hangásznak britannikaszaga van, mert a szivar ilyenkor többnyire ingyen van. Kacsari húzta, öt Kacsari fiú, egyik feketébb a másiknál, a cimbalmos felesége várandós volt, a legényt tehát éjfélkor hazaküldték a Holló utcába, a banda esze, egy szürke, vén kontrás, bizonyos tisztelettel bólintott a betámolygó hadnagy úrnak - hisz csak a borbély mulatott idáig. A borbély nagy bajuszú, szőke ember volt, a felesége beretvált a vármegyeház alatt, minden héten ki kellett dobni a segédet, és a borbély ily napokon a sárga földig leitta magát. Kacsariék úri cigányoknak tartották magukat, s félig-meddig a hadnagy úrnak kezdtek muzsikálni, amint ez a helyiségben megjelent. Savanyú bor és szolyvai víz került a töredezett márványasztalra, hol hadnagyunk helyet foglalt, a nagybőgős, aki eddig vöröses bajuszát a falnak nyomta, és elkeseredésében, hogy borbélynak kell muzsikálni, kettőt-hármat pengetett a vastag húrokon, és titkon átszólt: - "kezét csókolom, tekintetes úr". - A hadnagy csak néma fejbólintással válaszolt, mert mint mindig, ma este is elfelejtett pénzt tenni zsebébe. A kasziroslány után kutatott, akinek a múlt héten házasságot ígért. Ah, most előjött a kedves, cigánypiros zubbonyka volt rajta, és fekete haja féloldalra volt fésülve. Ez a fekete, sűrű, szinte egzotikus hajzat már régen megigézte az öreg hadnagyot. A fehér nyakon gyönge madártollak foglaltak helyet, göndörek, gyöngédek, álomba ringatók, és a mélyen fekvő fekete szemekből balvégzet, öngyilkosság hajnalban, magányos hotelszobában, jajgatva eltöltött, részeg napok és csatába indulás vágya ismeretlen ellenség ellen sugárzott a hadnagyra, aki katonaember létére csupán a bort és a szerelmet vette komolyan az életben. Hogy hívták a leányt? Csekély nyugdíja nem engedélyezte, hogy ezt a hadnagy valaha megkérdezhesse. A hangja ellenben olyan csengő volt, mint a kápolna ha

Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?



magyarszotar [ 2009-03-30 04:56 ]

Ez eszembe se jutott, szégyen! De tényleg, Rejtő is, mint Hamvas, Krúdy felől is fűződik a magyar irodlom testébe (in -abzug! -Kulcsár -Szabó professzor úr)




Hírek
Vasas - KTE 2-4 (0-3)

Magabiztos győzelem.

Újra kupadöntőben a KTE. Debrecen - KTE 1-1

Az egyenlítő gólunkig is csak a leginkább elfogultak izgultak egy picit - vagyis egy picit mi is izgultunk -, ám amikor Savic tanári labdáját követően Tököli eldöntötte a továbbjutást, végképp megnyugodtunk. A "Mit ér a kupadöntő, ha Liga?" kérdés felvetésekor jusson eszünkbe például a pár héttel ezelőtti Liverpool-Cardiff City csodálatos League Cup final, és örüljünk, hogy az idén újra kupadöntőben szurkolhatunk, ráadásul itthon. (S hogy ennek például mi a folyománya? Hát például az, hogy a kényelmes megoldás miatt nálunk például immáron a család összes nőtagja bejelentette részvételi szándékát.)

KTE - Haladás 2-2

Rendkívül indiszponált játékvezetés mellett a gyenge színvonalú, mégis küzdelmes mérkőzés a gólváltásoknak köszönhetően voltaképpen elszórakoztatta a publikumot. Az eredmény igazságos. 1-0, (Lencse) 1-1, 1-2, 2-2 (Tököli).

KTE - Debrecen 4-0

Az ember ímmel-ámmal, félszívvel, logisztikázza ki, hogy a sípszóra kiérjen, - mert ez csak Ligakupa, és bár elődöntő, de akkor is csak odavágó a Debrecen ellen -, aztán úgy tér haza, hogy fél lábbal már a következő kupadöntőben van a csapat, és bár csak Ligakupa, tehát pacal helyett csak paprikás krumpli, de a paprikás krumpli is jó, ha éhes az ember. Csak most már aztán főzzük is meg.

Honvéd - KTE 1-4

Egyszerű játék ez. Hátul nem kell gólt kapni, elöl néhány helyzetet be kell rúgni. Csattanós válasz ez a károgóknak - vagyis nekem is. Carry on!

KTE - Pécs 1-2

A 22. másodpercben már vezettünk, 10 perc 43 másodperc után már ők vezettek. Ezután nyolcvan percen át erőlködtünk, elképzelés, átütőerő nélkül. Igazságos az eredmény.

Debrecen - KTE 2-1

Óvatosan kezdtünk, aztán egyre bátrabbá váltunk. Én tévében nézve úgy éreztem, az egyik pontra rászolgáltunk volna.

KTE - MTK 1-0

Ligakupa: KTE - MTK 1-0. Összesítésben 3-2. Akik becsülettel végigfagyoskodták a mérkőzést, azok jutalma egy Litsingi-gól volt a 79. perc táján. Továbbjutásunk csak addig a néhány másodpercig forgott veszélyben, amikor az első félidőben egy vendégfejes után a labda gondolkodott, hogy a jobb alsó sarkunkba pattanjon vagy mellé.

KTE - Diósgyőr 1-0

A 6. másodpercben megítélt büntetőből szerzett góllal értékes három pontot szereztünk egy alacsony színvonalú, küzdelmes mérkőzésen.

Debrecen - KTE 1-1 (0-1)

Becsülettel harcoltak a fiúk, sokáig csak egy gólra voltunk a továbbjutástól, a párharc tehát végig kiélezett volt, ezt elsősorban a Debrecenbe ellátott szurkolóink meg is érdemelték. Tehát mégiscsak az odavágó második félidejében látott brigád a mi csapatunk.

KTE - DEbrecen 1-2 (0-2)

Kínkeserv a köbön. Néző korábban kibolondítva, tragikomikus gesztus, homályos jövő, the rest is silence.

KTE - DEbrecen 1-2 (0-2)

Kínkeserv a köbön. Néző korábban kibolondítva, tragikomikus gesztus, a jövő homály.

Kaposvár - KTE 2-1

Vert sereg kapott ki Kapos büszke várában.

KTE - Paks 0-1

Mumusunk lett a Paks. Megérdemelten szenvedtünk vereséget egy sokáig 0-0-ásnak kinéző mérkőzésen az idei év leggyengébb játékával. A teljes csapat betlije ellenére Németh Gábort mégis muszáj kiemelni: nélküle már az első félidőben komoly hátránnyal fordultunk volna. Angol szakértőnk véleménye: This game was difficult to lose but we succeeded. (Ezt a meccset nehéz volt elveszíteni, de nekünk sikerült.)

Ligakpua: KTE - Szolnok 0-0

A Ligakupa jelenlegi fázisában már mindkét brigádnak mindegy volt. Olyan is volt. De a szurkoló nem teheti meg, hogy nem megy ki. (Még ha szét is fagy.)

KTE-Siófok 3-2 (1-2)

Nehéz, de megérdemelt győzelem.

Újpest - KTE 3-1

First half was disappointing, but we dominated after the equaliser and deserved another goal. That said, there was more than one penalty that could have been given to Ujpest, so ultimately, we deserved a point from this game and were unlucky to come away with nothing. My MotM: Maynard for his work in both attack and defence. Good effort boys! Hajra KTE! (Matt Bruce) Hajtott a csapat, eldőlhetett volna így is, úgy is. Sajnos úgy dőlt el.

KTE - Pápa 3-0

Helyenként parádés játékkal, megérdemelten győzött a KTE, s a tabellán eddig nem látott magasságba emelkedett. Sivic és Savic újfent bizonyította, hogy erről a sportágról ők tudják a legtöbbet Magyarországon. De a meccs embere ismét Bori Gábor volt.

Videoton - KTE 0-2 (0-0)

Fegyelmezett, jól szervezett játékkal bravúros, megérdemelt győzelem a bajnok otthonában. Radanovic csúsztatott, Savic bombázott.

Rába ETO - KTE 4-0

Nagyon kikaptunk. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy jobb a Rába ETO vendégeként szarrá veretődni, mint Szentesen küszködni a második ligába való feljutásért. Ja, és a Ribánszki nem kapus. Aranyos fickó, imádom, bármikor beszélgetek vele, főzök rá, de nem kapus.

KTE - Ferencváros 1-0

A vendégcsapat jól megszervezte a védekezését. Ennek ellenére többgólos hazai győzelem is születhetett volna, mivel azonban a helyzetek kimaradtak, a végén örülhettünk a győzelemnek a minden mindegy alapon kitámadó fővárosiak ellen.

ZTE - KTE 1-1

Döntetlen a sereghajtó vendégeként. Vezettünk is, aztán a végén tíz emberrel támadtunk. A netes tudósításokból ítélve.

KTE - Vasas 1-1

Nagy nehézségek árán sikerült feltörni a Vasas védelmét. Ha a helyzeteket berúgjuk, simán megvan a meccs. Aztán a némi bíróig segédlettel megtámogatott Vasas úgy fölbuzdult, hogy a végén az iksznek is örülhettünk. Az az érzésem, hogy szerdán veszítettük el ezt a két pontot, amikor tíz emberrel mindent elkövettünk a győzelemért.

Haladás - KTE 2-2

Így a távolból, látatlanban bravúrosnak tűnő pontszerzés, értékesnek tűnő pont.

Haladás - KTE 2-2

Így a távolból, látatlanban bravúrosnak tűnő pontszerzés, értékesnek tűnő pont.

KTE - Honvéd 3-1 (1-1)

Közönszégszórakoztató, izgalmas mérkőzésen megérdemelt győzelem.

Pécs - KTE 2-2

Nem láttam a mérkőzést, csak a vitibeten követtem a számokat, (elég fárasztó volt), tehát elfogulatlanság nélkül jelenthetem ki: két pontot Pécsen hagytunk.

KTE - Debrecen 0-1

A vendéggyőzelem igazságtalannak tűnhet, de nem érdemtelen.

Ma este:

KTE - Debrecen.

Diósgyőr - KTE 1-2

Nyertünk, az a lényeg, a többire fátylat.

KTE - Kaposvár 4-0 (3-0)

Bohózatba illő bíráskodás mellett - számomra - váratlan gólparádé.

Aktobe - KTE 0-0

Siófokon tudtam követni, neten, egy étteremben, de büszkén KTE póló/sálban. Hogy egy kedves ismerőst idézzek: állva haltunk meg.

Paks - KTE 3-2

A tribünön 3-1 után aggodalom által vezérelve már azon malmoztunk, hogy ez milyen siralmas, hogy a védelem átjáróház, meg hogy a támadójáték esetleges, ehhez képest meg simán döntetlen is lehetett volna.

Kecskeméti TE - Aktobe 1-1

Dühömben fogalmazott fogadalmamat megszegve, gyermekeimet nyaralásban cserbenhagyva mégiscsak hazajöttem a mérkőzésre. Nálunk jobb csapat ellen csíptünk meg egy értéktelen döntetlent. (Hogy Dosso mit keres a kezdőben: rejtély. Mondjuk nálam az Ebala is a "köszönjük, Emese kategória.)

A kupafőpróbán Kecskeméti TE – Videoton 0-1 (0-0)

Az első félidőben a vendégeknek állt a zászló, nyomasztó volt a vendégfölény, úgy a 60. perc után inkább nekünk, 10 emberrel szemben már helyzeteink is voltak, őket kihagytuk, aztán egy szép egyéni villanás döntötte el a meccset. (A tűzijátékot eme malőrből kifolyólag nem vártuk meg.) Semmi gond, a májusit kellett megnyerni.

KTE - Gloria Bistrica 1-1 (1-0)

Előkészületi mérkőzés. Főoldalon beszámoló.

KTE - Vojdvodina 1-2

Előkészületi mérkőzés. Főoldalon beszámoló.

KTE - Losonc 4-1

Előkészületi mérkőzés. Szombaton Vojvodina.





Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!